A következő lépés

            Komor fellegek sötétséget hozó fátylába burkolózott a Hollógyászház ősi kastélya: Ghebel. A száraz, élettelen talajon éjfekete árnyak keresgéltek élelem után sikertelenül. Halk, földöntúli suttogások töltötték fel a csend kiapadt medrét. A kastély dísztermében halovány gyertyafény világolt csak:

-         Valóban azt hiszed, hogy a bírák mellétek állnak?

-         Biztos vagyok benne Ulimos. A háború friss szele megsimogatta aszott arcukat, s már ébredeznek. Mi lesz, ha rájönnek, hogy saját véretekre támadtatok. A törvénykönyv szerint vámpírháborúk ötszáz évente jöhetnek csak el, hogy ne fenyegesse fajunkat a kihalás!

-         Nem tudsz megijeszteni Belaen. Nagyon jól ismerem a könyvet, hisz magam is a kódexet összeállítók között voltam.

-         Akkor tudod, hogy ez a második háború, és még csak tíz év telt el. Aki elindította a csapatokat, az fog bűnhődni, és vele együtt minden szövetségese…

-         Okos vagy Belaen. Mit vársz tőlem?

-         Ne támogasd Khagort a felkelésben, állj Ankileii oldalára, és meglásd a jutalmad nagy lesz.

-         Nincs kincs a földön ami, engem bárki oldalára állíthatna.

-         Nincs értelme ellenállnod, a bíráknak még te is könnyű préda leszel.

-         Vigyázz vámpírnagyúr, saját váramban sértegetsz. Ismerem a hatalmát ez ősi testületnek. Nincs mitől tartanom. Az idő eljárt felettük, mára csupán egy régi, elfeledett világ hírmondói, akik oly makacsul tapadnak társadalmunkra, mint rozsda az acélra. Az idejük lejárt, akárcsak a tiéd Belaen.

-         Megőrültél. Nem kelhetsz versenyre velük!

-         Ha Bah’Talar-tól nem félek, tőlük miért kéne?

-         Miért vagy ilyen magabiztos?

-         Nem szoktam a terveimbe beavatni senkit, de most az egyszer kivételt teszek. Tudod, hogy születtek a bírák?

-         Nem.

-         Tizenkét vámpír összefogott, hogy legyőznek egy varázslót, aki már kétszáz éve uralkodott felettük. Lesből támadtak rá, ám az még így is elpusztította mindet, egy kivétellel, az-az egy a varázsló rejtett kincseskamrájába menekült, és ott megtalálta a Sötétség szívét, a világ leghatalmasabb drágakövét. Kapzsisága elfeledtette vele a veszélyt, és szaladni kezdett vele. A mágus utolérte, s ketté akarta vágni, ám a tolvaj maga elé tartotta a követ, ami széthasadt, magába szívta a varázslót, és darabkái beterítették a vámpírt. A merénylő teste megtelt a mágus erejével, oly hatalomra tett szert, mellyel felélesztette társait, s aznap este megalapították a sötétségbe zuhant bírák szövetségét, hogy uralkodjanak népünkön.

-         Szerencse, hogy a vezér volt olyan bölcs, hogy nem rosszra használta az erejét, mint a varázsló.

-         Hah, a könyörületesség, olyan luxus, amit nem engedhet meg magának egy jó uralkodó.

-         A történetüket tudod, de győzni ellenük nem tudsz!

-         Mindennek van párja e világban Belaen. Jó és rossz, fekete, fehér, fény, és sötétség…

-         Az ikerkristály…

-         Pontosan. A fény kristálya, mely minden sötét teremtményt elpusztít, ha hozzáérnek.

-         Nem tudod használni, még akkor se, ha megkaparintottad valahogy.

-         Nem is én fogom. Szövetséget kötöttem az emberekkel… Én védelmet biztosítok a királyságnak, a királyság cserébe hatalomra segít. Az emberek fogják használni a kristályt az én segítségemmel… Ha Ankileii elbukik, jönnek a bírák, majd Atreius, és Khagor.

-         A becsvágyad elvakított Ulimos!

-         Meglehet, de oly hatalmas leszek általa, mint valaha Memphar volt.

-         Memphar egy őrült volt, apokaliptikus filozófiáit alkalmazni akarta a világra, mindenkit elpusztíthatott volna, ha nincs Ankileii!

-         Épp ezért tisztelem. Hatalma volt mindenki felett aki csak él, és mozog.

-         De megállítottuk!

-         Engem nem fogtok! Örülök, hogy meglátogattál Belaen, de most sajnos búcsút kell vennem tőled…

-         Értek én a szavadból. Kérlek csak az ifjakat engedd el, hogy elmondhassák amit láttak, és hallottak.

-         Szívesen elengedném Bákest, vagy Carlost, de félek, hogy ketten meggyőznék Atreiust, hogy rá is sor kerül majd… Nem, nem engedem el őket.

Azzal Ulimos hirtelen lándzsát ragadott, és teljes erejéből Carlos felé hajította azt. Belaennek esélye sem volt megmenteni, oly hirtelen, és oly váratlan volt a támadás. Carlos szájából vörösen patakzott a vér, az ezüstlándzsa olyan sebet ejtett rajta, amely sohasem forrhatott be.

-         Carlos! (Kiáltott Belaen)

-         Semmi baj nagyúr… Menekülj, csak menekülj. (Carlos holtan rogyott össze)

-         Ne!!! (Ordított Bákes)

-         Annyi becsület sincs benned, hogy az ifjakat megkíméld?

-         Mondtam a könyörület luxus!

-         Én most megölöm! (Bákes kardot ragadott, az őrök pedig berohantak a szobába a nagy hangzavarra)

-         Ez érdekes lesz! Őrség! Le a fegyvert, őt magam intézem el. (Vigyorgott Ulimos)

-         Bákes! Vissza! Hagyd őt. Túl erős neked. (Mondta gyászosan Belaen)

-         Megölte Carlost! Nem hagyhatom megtorlatlanul e tettet!

-         De igen. Mond el Ankileiinek amit hallottál, és mond meg neki, hogy öröm volt őt szolgálni…

-         Miről beszélsz?

-         Bocsáss meg, ez lehet, hogy fájni fog.

Belaen megragadta Bákest, és teljes erejéből kidobta a legközelebbi ablakon. Bákes hatalmasat esett, de vámpír természeténél fogva talpra érkezett. Kezét összeszorította, és futásnak eredt. Tudta, hogy meg kell tisztelnie Belaen önfeláldozását annyival, hogy életben marad, és elviszi a hírt Ankileiinek…