Fájdalmas győzelem

            Gnerlan hosszú, fekete haján vörösen játszott a holdfény, mert a vámpírnagyúr oly nagyon belemerült az ütközetbe, hogy alig volt része, mely tiszta maradt volna az ellenség vérétől. A nagyúr titkon mágiát is tanult, s a földelem varázslatait többé-kevésbé elsajátította. Minden elem közül a legdurvább, és legősibb volt Gnerlan szövetségese, s harci stílusát elnézve, bajtársait cseppet sem lepte meg választása.

            Ankileii, Kenx közelében harcolt vakmerően, talán kicsit túlzásba is vitte a félelem nélküli harcot, mert a csata végéhez közeledve, az uralkodót többször mentette meg az idős vámpír a haláltól. A túlerő meghozta gyümölcsét. A harci kedvüket visszanyert Vérhold katonák kímélet nélkül gázoltak át a harcedzett Atreius legjobbjain. Vérben, és sárban bemocskolódott csizmáik az ellenfél fehér hidrával díszített zászlaját taposták. Gnerlan hatalmas csapásai elől senki sem menekülhetett, kardjának suhogását csontok, és koponyák reccsenése követte. Amilyen vérszomjas volt a csatatéren, olyan nyugodt, és bölcs azon kívül.

            Atreius felmorzsolódott, már csak ő, és kétszáz fős személyi testőrsége maradtak talpon. Ekkor érkezett meg Scyther friss, vérre szomjas harcosaival, s ezüstpengéikkel, s borotvaéles fogaikkal könnyedén végeztek a megfáradt túlélőkkel. Atreiust láncon vitték a lihegő Ankileii elé:

-         Véget ért a lázadás. Újra béke honol Dhalin földjén. Nem vagyok kegyetlen uralkodó, hát mond, miért támadtál ellenünk, s megkímélem életedet!

-         A harc még csak most kezdődik barátom… Épp kegyességed miatt támadtam rád! Egy olyan uralkodó kell a vámpíroknak, aki vasmarokkal tesz rendet, és bárddal, nem pásztorbottal uralkodik!

-         És te ilyen uralkodó lennél Atreius?

-         Nem. Én már elvesztettem fiatalságomat, és lendületemet. Nem lennék jó uralkodó.

-         Akkor ki lenne az?

-         Khagor… Testvérem, és a te új királyod, ha nem akarsz fájó veszteséget…

-         Miről beszélsz vénember?

Gnerlan nem bírta tovább hallgatni a tiszteletlen Atreiust, úgy pofonvágta, hogy az térdreesett, majd eldőlt a sárba.

-         Kérdeztek te kutya! Válaszolj!

-         Nyugalom Gnerlan. A csatának vége. (Mondta tisztelettel Ankileii)

-         Hah… Még el sem kezdődött… (Prüszkölt a sárban Atreius)

-         Mond, hol van hát felmentősereged?

-         Himmeliában…

Ankileii fokozhatatlannak tűnő sápadtságát ez az egy mondat tovább fokozta:

-         Mi?

-         Khagor megostromolta váradat, amíg te velem voltál elfoglalva. Ágyasod, és otthon maradt barátaid bizonyára foglyok. Ha viszont akarod látni őket, jobb ha, életben hagytok. Nem félem a halált, de te félsz szerelmed elvesztésétől… Én csak tanácsot adok neked…

-         Ne figyelj rá Ankileii, kettévágom ezt a hazug férget! (Erősködött Gnerlan)

-          Ne. Fogolyként hazavisszük, s ha nincs igaza, orcátlanságáért én magam végzem ki, ám ha valóban így van ahogy mondja…

-         Akkor elhagyod az uralkodói posztodat, feloszlatod lovagrendjeidet, és végül nyilvános kivégzésen befejezed életedet (Suttogta halál nyugodtan Atreius)

-         Vissza Himmeliába emberek! (Kiáltott Ankileii)

-         Mester! Fáradtak a harcosok, nem bölcs újabb menetelésre fogni őket, ekkora csata után… (Szólt Kenx)

-         Mégis mit tegyek hát?! Várjam, hogy Khagor elpusztítsa őseim birtokát?

-         Ankileii! Mi nemrég érkeztünk, nem is kaptunk annyi húst, mint amennyire számítottunk… Bevallom csalódottak az embereim, ám ha elkísérhetnénk téged a következő csatába Himmelia falai alá, elfelejtenénk, hogy csata helyett, csak bemelegítetted a harcosokat. (Mondta vigyorogva Scyther)

-         Köszönöm barátom!

-         Veled tartok én is! És visszük ezt a lázadót is!(Mondta Gnerla)

-         Kenx, te maradj itt, én hazavágtatok! Ennyi jó harcossal nem eshet bajom!

-         Farkasok közé nem szívesen engedlek fenség!

-         Az életemet is rábíznám a Feketehold Seregeire!

Azzal a felmentő sereg elvágtatott, hogy felszabadítsa az ostromolt Himmeliát…

-         Bevallom, nem hittem volna, hogy két vámpír ilyen hosszan feltartóztathatja seregemet, és levágja hetven jó bajtársamat. Minden elismerésem a tiétek.

-         Ne hízelegj Khagor! Szavaid bűzlenek a gyűlölettől.

-         Áh, a szókimondó Montana… Látod, ezért nem lettél soha teljes jogú tagja a vének tanácsának…

-         Mert nem adtam fel a tartásomat úgy mint te?

Khagor fejbe rúgta Montanát:

-         Nem. Azért, mert nem tudod mi az a tisztelet…

-         De te majd megtanítasz rá, ugye?

-         Felesleges gúnyolódnod. Himmelia elesett, a várvédők közül alig harmincan tudtak fegyvert ragadni.

-         Látom azért a becsületről, még neked is kell egyet, s mást tanulnod, ó nagy Khagor.

A vámpír ismét fejbe rúgta megkötözött ellenfelét, aki ezúttal elvesztette eszméletét.

- Inkább aludj Montana… Lássuk, ki ez az elbűvölő vámpírdáma?! Oly heves, oly tüzes, oly kegyetlen… Hogy lehet, hogy nem ismerlek?

- Amerre én élek, ott még ellenségeinkkel is méltósággal bánunk, nem úgy mint te. Ezért nem ismerhetsz.

- Kemény szavak. Tetszik az őszinteséged.

- Ha annyira, mint amennyire Montana igaz szavai tetszettek, akkor inkább ne tetszen…

- Hahaha… Vigyétek el!

A katonák a foglyokhoz vitték a két vakmerő harcost, majd négy fegyveres kíséretében megjelent Dizzy.

            - Áh, a királynő. Hódolatom fenség!

Dizzy átnézett Khagoron.

-         Olyan nagyra vagy magaddal, hogy rám se pillantasz? Hát jó, ha így akarod.

-         Anyám arra tanított, hogy ne bámuljam a holtakat, mert balszerencsét hoz.

-         Akkor nem látsz sok vámpírt igaz?

-         A vámpír csak átalakult lélek. A halott az aki rátámad a leghatalmasabb vámpír legféltettebb kincsére, és van mersze kérdőre vonni Himmelia úrnőjét.

-         Tudom, hogy nem vagy ária… Átváltoztatott az uralkodó… Én nem lennék büszke Prahhot létemre.

-         Csak sajnálni tudlak Khagor, mert neked az örökkévalóság csak hatalomvágyat adott, és nem boldogságot.

-         Ne sajnálj, valahogy boldogulok vele. Oh, és ígérem, hogy mielőtt Ankileii-t kivégzik, elmondom neki, hogy hányszor tettelek a magamévá, míg ő a békéért harcolt.

-         Ha hozzámérsz, elharapom a torkod!

-         Hah, nem kellesz te nekem, jobban szeretem azt a nőt, aki engedelmes, mint aki céltudatos… Vigyétek.

Katonák diadalittas éneke visszhangzott az égő Himmelia falai közt, s a több ezer éves vár, múltjával, és emlékeivel együtt, lángoló fáklyává vált az éjszakában, majd mikor kihunytak a fények, oly kopáran állt helyén a síkság, mintha sohasem lett volna vár üszkös talaján…