Hidra és Sárkány

A vérhold seregei felsorakoztak az Agelloszi síkon, szél szaggatta lobogóikról tekintélyt parancsolóan vicsorgott ellenségeire a fékezhetetlen vörös sárkány. Az áthatolhatatlannak tűnő köd kísértetiesen hullámzó palástjával takarta el az ellenséges sereget. A csata előtti csendet, csak a lovak nyugtalan prüszkölése, és pata kopogása tudta megtörni. A távolból a szívek legmélyéig hatoló csatakiáltás hallatszott, félelmet ültetve a Vérhold legelső soraiban álló harcosokba. A hivalkodó kiáltásra több ezren válaszoltak hasonlóképpen.

Ankileii, Gnerlan, és Kenx az alakzat közepén várakoztak. Mindenki csak a nagymester jelére várt, hogy megkezdjék a támadást, ám Ankileii csendesen bámult maga elé, mintha nem is e világon járt volna, hamarosan lehunyta szemét, és szótlanul ült lova nyergében. Gnerlan megszólította:

- Mester! A parancsodra várunk!

- Félnek…

- Azért vagyunk mi itt, hogy erőt adjunk nekik! Intézz hozzájuk beszédet! Azzal visszaadhatod a harci kedvüket!

- A szavak helyett, beszéljenek a tettek!

Ankileii nekiiramodott, és hirtelen az első csatasor előtt termett.

- Azt hiszitek, félek veletek harcolni? Azt hiszitek kiveszett belőlem a becsület a sok politikus között? Azt hiszitek, megváltoztam, és nem vagyok ugyanolyan harcos, mint ti? Ugyanaz vagyok! És ma győzelmet aratunk barátaim, hogy megvédjük földjeinket, és becsületünket a káosz, és pusztítás csattogó fogaitól! Kövessetek az örökkévalóságba!

A mester vágtázni kezdett a köd felé, hívei ordítva követték, s a lelkükből kiveszettnek vélt harci kedv ismét visszatért porhüvelyükbe. Ankileii fejében csak egy dolog járt: Elpusztítani az ellenséget, hogy visszahozza a békét népének. A köd hirtelen szétoszlott, és a vezér szembetalálta magát Atreius csatlósaival. A harcosok azonnal rátámadtak, ám a Vérhold uralkodója könnyedén elbánt a vakmerőkkel. Már éppen kezdtek volna felülkerekedni rajta, mikor megjelent Gnerlan, és az Ankileii-t lerántani készülő kardforgatót kettévágta, majd a hozzá legközelebb álló ellenségnek tőből kitépte a karját, s leszúrta. A támogatás is megérkezett, s kezdetét vette a véres küzdelem…

Dizzy hálószobájában fésülte, hosszú, aranyló tincseit, ám a mívesen megmunkált kerettel körbevett tükörben nem magát, hanem szerelmét látta. Nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy elveszítheti, s képtelen volt másra koncentrálni. Lesietett az árnyas fákkal teleültetett kertbe, a szökőkúthoz, s visszagondolt a tömérdek emlékre, amit Ankileii-el élt át. Az néma árnyak között egy emberforma alak bújt meg. A lány észrevette, ám úgy tett, mintha nem is tudná, hogy ott van. Az alak egyre közelebb, és közelebb settenkedett hozzá, majd mikor a feszültség, már tapinthatóvá vált, Dizzy hirtelen megfordult, elkapta az idegen kezét, áthajította a vállán, s az belecsobbant a szökőkútba. Most vált csak láthatóvá a vándor arca:

- Na szép mondhatom. (Elégedetlenkedett vizet köpdösve az alak)

- Oh, bocsáss meg, nem tudtam, hogy te vagy az!

- Mégis ki tudna bejutni a nagymester kertjébe hívatlanul? A főkapun át jöttem be.

- Sajnálom. Ankileii háborúba ment, s én nagyon egyedül érzem magam, sok az árny amitől megijedek. S mostanra nem csak magam miatt kell aggódnom. (Dizzy megsimogatta egyre gömbölyödő hasát)

- Áh, értem. De akkor is megismerhetnéd a jó öreg Montanát!

- Hogy őszinte legyek, jól áll neked, ha vizes vagy! Slankít.

- Látom vicces kedvedben vagy. Ha nem lennél áldott állapotban, most te is csobbannál egyet…

- Látom, nem változtál sokat barátom.

- Te viszont annál inkább… (Montana kikászálódott a vízből) A humorérzéked a régi, de a stílusod olyan, akár egy hercegnőé.

- Sok idő telt el… A változás elkerülhetetlen.

- Így igaz. Mi ez az egész háború?

- Három vámpírdinasztia nem fogadta el a fennhatóságunkat, és fellázadtak ellennünk. Bár túlerőben vagyunk, az elégedetlen, és labilis vámpír nagyurak miatt, nem rendelkezünk állandó létszámú haderővel. Egy vereség kikapná a szövetségünkből a vámpírurak nagy részét. A hűség kiveszett belőlük, csak vagyonnal, és arannyal lehet rájuk hatni.

- Akkor jó, hogy jöttem. Hova ment Ankileii? Követnem kell, hogy segíthessek neki.

- Agellos síkján.

- Sietnem kell.

Montana és Dizzy kisiettek a kastély elé, ahol a vándorvámpírt már várta egy fekete csuklyás lovas.

- Ő itt Ilthia. A hegyekben ismertem meg. Megmentette az életemet.

A lovas felfedte arcát. Fiatal lány volt, barnás-szőke haja szemébe lógott a jobb oldalán, zöld szeme világított a sötétben.

- Örülök, hogy megismerhetlek Dizzy.

- Részemről a szerencse.

- Hol kell a segítség?

- Agelloson. (Mondta Montana)

- Ez egészen biztos?

- Te is tréfát űzöl velem?

- Nem. Fordulj meg…

A vámpír megfordult, s meglátta a birtoktól alig kétszáz méterre felsorakozott sereget, mely egyre, közelebb, és közelebb ért Himmelia falaihoz.

- Hány harcosunk van Dizzy?

- Kétezer.

- Remek… Háromszoros túlerőben lehetnek. Hogy kerültek ide ilyen gyorsan?

- Khadrius címerét viselik. A Khadriusok az álcázás mesterei…

- Tudtam én, no de ennyire?!

- Fel kell készülnünk!

- Nincs elég idő! Ilthia! Kilovagolunk, és tárgyalunk velük, megpróbáljuk elhúzni az időt, addig Dizzy felkészíti a harcosokat!

- Értettem.

A két harcos kivágtatott a birtokról, s mögöttük a hatalmas vaskapuk bezáródtak. A vad ritmust ordító támadók arcáról le lehetett olvasni, hogy nem hajlandóak tárgyalni. Montana szarkasztikus vigyorral nézett hátra a vaskapura.

- Most mi lesz?

- Harc.

- Nem gondolod komolyan…

- Miért, félsz, hogy többet vágok le mint te?

- Haha, mondja ezt a vámpír, aki részegen majdnem leesett a nagyhegység ormáról.

- Gúnyolódj csak, amíg a nyelved jár, addig nekem a kardom.

- Szeretem, ha egy férfi határozott. Gyerünk!

A vakmerők előhúzták fegyvereiket, s akárcsak Ankileii, őrült vágtába kezdtek, hogy elsöpörjék a tömérdek ellenséget, a Vérhold védelmében…