Bah’Talar és Mortis

            A mélyfekete éj  csípős szelei magukkal hozták Memphar zöld lángjának szikráit, s a katonákra fújták, kik pajzsaikat feltartva védték magukat, s a szertartást végzőket. Dizzy feszülten figyelt, míg Kenx a megidézés varázslatát mormolta. A lángoló rettenet egyre közelebb ért, s földöntúli hangján káromolta, s kicsinyelte a megrettent harcosokat:

            - Bolondok! Az ellenállásnak nincs értelme! Hajoljatok meg!

Alexandra felszaladt egy szirtre, szívében még mindig égő gyűlölettel, s haragosan visszakiáltott:

-         Aljas cselszövésed hamarosan véget ér hitszegő! A vámpírnemzetség majdnem kipusztult miattad! Ezrek vesztek oda hatalomvágyad miatt! A szememben csak egy őrült, szertelen, megfontolatlan pondró vagy! Gyere! Küzdj meg velem te szánalmas szellemutánzat! Sohasem tiszteltelek, és sohasem tiszteltem Mortist se! Egy senki vagy!

Memphar Alexandra irányába indult dühödten, és egyre gyorsabban. Kenx már majdnem befejezte a szertartást:

-         Mindjárt végzek! Vér kell neki! Azarik, Belaen, Nagyúr! Adjátok neki véreteket!

-         Azonnal!

Azzal az idéző, s a három vámpírnagyúr vérét belecsepegtette a révületben tobzódó Ankileii szájába. Mortis elérte Alexandrát, a lány rátámadt, ám a Holtak Istene mérlegével lelassította az időt, s a gyorsléptű lány könnyű célponttá változott. Kaszájával megsebezte combját, s kezét. Ám mikor újra támadásra emelte karjait, egy hatalmas fénykitörés hátralökte, a többi vámpírral együtt. Kenx eszméletét vesztette, a többiek pedig képtelenek voltak felkelni, oly nagy erő nehezedett rájuk. Mortis szeme elé tette kezeit, s próbálta kivenni, mi formálódik a bántóan vörös fény centrumában. Kisvártatva elült a szél, s kihűltek a színek. A felégetett varázskörben Ankileii állt lehunyt szemekkel. Kezében kardja vörösen csillogott, aurája, akár a vér világolt. Fekete hajában vörös tincsek jelezték, Bah’Talar jelenlétét. Sötét palástja, s ruhája is alkony színben játszottak. Vörösen izzó, lángba borult szemei Memphart méregették, körülötte pedig izzott a levegő, olyan volt, mintha egy égő festmény figurája lenne az ifjú mester:

-         Ím eljöttem halandói e földnek! Miért hívtatok életre e kései órán?

-         A segítségedet kérjük, oh nagy Véristen! (Kiáltott Montana)

-         Szabad vagyok, akár a szellő, s vad, mint a tűz, alantas ügyleteitek nem méltóak kardomhoz!

-         Mortis eljött, hogy felborítsa e világ egyensúlyát! Elpusztít minden élőt, s pusztulásba dönti gyermekeidet!

-         Hát ezért keltettetek életre.. S mond ki ez a halandó vámpír kinek elfoglaltam gyenge testét?

-         Ő Ankileii, mindig becsülettel szolgálta népét, önfeláldozásától hangosak a falvak, s városok! Szíve, lelke nemes, s vézna teste ellenére, ereje páratlan!

-         Ő most alszik. Kezembe veszem ezt a holtat, hogy megtanulja a mértékletességet.

A magasságos Véristen az ámuló Memphar felé indult. Hirtelen a vén fejéhez kapott, a földre rogyott, majd mikor felkelt, egészen más hangon Bah’Talarhoz szólt:

            - Hát itt vagy te is? Istennek, isteni ellenfél dukál nemde?

            - Mortis! Átkozottak közt a legátkozottabb! Miért jöttél?

            - Kicsi nekem a holtak végtelenben lángoló földje. Túlnőttem világunkon!

            - Ez a halandók világa! Megszeged a szabályok legszentebbikét!

            - Papolásod nem hathat meg egy főistent!

            - Emberek Istene a megnevezhetetlen, Vámpíroké én vagyok, a farkasok pedig Fenrírt imádják. Téged nem imád senki, mint főistent!

            - De hamarosan imádni fognak! Minden más Istent elfelednek, s csak az én lángoló fényességem marad majd fenn! Állj félre, s gyors lesz halálod. Birodalmamban pedig, nem lesz szenvedés a jussod, de hatalom!

            - Istennek halandói rangot kínálni sértés!

            - Visszautasítani a nagylelkűséget botorság!

            - Elég volt. Halandók teste törékeny, készülj hát bolond becsvágy megszállottja!

            - Mikor felébredsz, hollók tépik majd arcodat, s férgek lakmároznak húsodból!

            - Mikor felébredsz, ugyanaz leszel, mint aki mindig is voltál!

A két Isten egymásnak rohant tajtékozva, a vámpírok elfutottak a közelükből, mert harcuk olyan erőket mozgósított, melyekből egy kevés is elpusztíthatja bárki fiát, s lányát. A vérhold család tagjai ámulva nézték, ahogy a két felfoghatatlan erő összecsap, s legyűrni készül a másikat. A fekete hold seregeit vezető Scyther borzadva szemlélte az Armageddonhoz hasonlítható csatát. Egyetlen kardcsapás is erdőket tépett ki tövestől, egy ordítás, folyókat szárított ki, egy sebből kifröccsenő vér is szétégette a földdarabot ahova hullott. Dizzy nem bírta tovább nézni szerelme véget nem érő harcát, lóra pattant, s a csata közepébe vágtatott. A többiek utána futottak, hogy megállítsák, de már nem tehettek semmit, a szerelem tüzétől hajtott lány kardját belevágta Mortis hátába, ki ösztönösen hátracsapott, s eltalálta támadóját. Dizzy sápadtabban, mint valaha a földre rogyott eszméletlenül. Ekkor ébredt fel Ankileii tudata, s látva a kihűlt, törékeny testet, haragja felkorbácsolta Bah’Talar erejét, testéből lángok csaptak ki, s kardját Mortis hasába szúrta, s a szenvedőnek nem kegyelmezve, kihúzta fegyverét, majd újra, és újra beleszúrt. A család többi tagja önkívületi állapotban Mempharra rohant, és olyan véres, s kegyetlen mészárlásba kezdtek, melyet még nem látott a történelem. Memphar testéből szinte semmi sem maradt, Mortis átkozott lelke pedig hatalmas földrengés, és viharok kíséretében visszaszállt a földbe. Ankileii Dizzyhez sietett, s karjaiba vette:

            - Kedvesem. Szólj hozzám angyal. Szólj hozzám hóvirágja a kegyetlen világnak.

Dizzy eszméletlenül, jegesen feküdt a mester karjaiban. Kenx magához tért, s lehajtott fejjel lépett Ankileiihez:

-         Akit Isten sebez meg, az nem tér már magához… Túl gyenge egy halandó teste!

Ankileii szemeibe visszatért a Bah’Talari tűz, s elváltozott hangján felelt Kenxnek:

-         Isten okozta sebet Isten, gyógyíthat!

Azzal sebet ejtett karján, s szent vérét szerelme szájához érintette. A lányba kezdett visszatérni az élet szemeit felnyitotta, s a mosolygó Ankileiit látta meg elsőként:

-         Olyan ismerős ez az egész…

-         Mert már megtörtént egyszer. És még annyiszor fog megtörténni, ahányszor a véremet kell adnom érted!

-         Szeretlek. Olyan fáradt vagyok, de látni akarlak…

-         Aludj csak. Láthatsz még eleget, drága gyermek…

A mester felkapta, és karjában vitte katonái elé. Beszédét a hegyek, s a letarolt puszták visszhangozták:

            - Barátaim! Társaim! Testvéreim! Ankileii Imnilius vagyok, a vérhold család feje, s köszöntelek benneteket, bátor harcosokat! A végső küzdelemben helyt álltatok, s bizonyítottátok rátermettségeteket! Büszkén nézek végig rajtatok, s tisztelettel adózok hősi halottaink előtt! A harcnak vége. Győztünk!

(A katonák csoportosan örömkiáltást hallattak.)

            - Sok munka vár még ránk, hogy újjáépítsük birodalmunkat, s visszaállítsuk az egyensúlyt a fajok között, de ígérem, én veletek leszek, s vigyázok rátok, veletek hordom majd a köveket, s veletek izzadok a nehézsúly alatt! Mától mindenkit családom tagjának tekintek, s mindőtöket meghívom dinasztiámba, hogy erőtökkel, s tudásotokkal a legnagyobb vámpírcsaládot: A vérhold testvériségét szolgáljátok. Mindent elölről kell kezdenünk, ám a fáradtságból a boldogság új csírái hajtanak majd ki, s mindannyian örömet arathatunk!

(A katonák ismét felkiáltottak, s kardjaikkal az ég fele hadonásztak)

            Sok ideig egyeztettek a vámpírok, és sok probléma került napirendre, ám másnap este már az Imnilius birtokon ünnepeltek mind. A meggyalázott Asteriot helyett az ősi kastély: Himmelia, Ankileii kastélya lett az új főváros központja. A béke, s együttműködés jelei már mutatkoztak, a vámpírok mértékletesebben portyáztak, s kevesebb összetűzésbe kerültek a farkasokkal. Scyther és katonái örök barátságot kötöttek a vérhold lobogója alatt vonulókkal, s Azarik is viszontláthatta lányát. Montana szokásához híven ünnepelt, s rácsábította a fővámpírokat, hogy kísérjék el Rufalba, egy csendes kis kocsmába. A nagy béke, s nyugalom közepette, csak Alexandra szívében volt még káosz, és fájdalom. Mindig csak Kharonra gondolt, s bánatát, csak a vörös köpenyt öltő telihold láthatta…