Az örök rózsák kertje

            A felmentőcsapat sebesen vágtatott át a kietlen, száraz pusztán. Lovaik prüszkölése töltötte be a végtelennek tűnő síkságot. Nyomukban csak fekete porfelhők kavarogtak. Dizzy Kenxel nyargalt az élen. Szívében harag, és aggodalom ütött tanyát. Kisvártatva egy ezüstös kapuhoz értek, mely egy hatalmas, burjánzó kertbe vezetett. A kaput vörös futórózsa ölelte magához, mint szerelmes a párját. Még vizes volt a reggeli harmattól az alvó virág.

            - Állj! (Kiáltott Kenx)

A sereg megtorpant. Az idős vámpír gondolataiba merült, s homlokán a gondterheltség redői jelentek meg.

            - Emlékszem e helyre. Mily régen jártam itt…

            - Hol vagyunk Kenx? Miért nem megyünk tovább? (Mondta Azarik)

            - Csitt! A rózsák hallanak. (Kenx suttogni kezdett) Évszázadokkal ezelőtt kellett átkelnem e kerten. Öreg fejem nem is emlékezett erre a gonosz lakta fészekre. Azt hittem az idő homokja felemészti majd, ám tévedtem. Ez az örök rózsák kertje.

            - Sohasem hallottam e nevet… ( Mondta csendesen Kharon)

            - Mert kevesen jöttek ki e kertből élve, hogy mesélni tudjanak róla…

            - Mégis milyen rettenet bújhat meg ilyen gyönyörű kertben?

            - Lealla. Valaha vámpír volt, ám a kert felemésztette.

            - Felemésztette? (Ámult Montana)

            - A grófnő beleszeretett saját virágaiba, és lelkét áldozta nekik. Azóta a virágokat az öröklétből irányítja.

Azarik harcisan a kapunak indult:

-         Ugyan már, mit árthat nekünk pár rózsa?

Kenx útját állta:

-         Ne légy bolond! Nem tudsz semmit e hely hatalmáról… Elpusztíthat!

-         A barátomat, és társamat elrabolták a vének, nincs idő ősi legendák felelevenítésére! Utánam!

-         Ne akard, hogy lerántsalak lovadról vámpír nagyúr! Fogadd meg tanácsom, s csendben, lassan kövess engem.

-         Lehet, hogy idősebb vagy, mint mindannyiunk, de bolondnak senki sem nevezheti Hydraföld urát büntetlenül! (Azarik kardjához nyúlt)

-         Időt mentenél, de haragod csak lopja azt.

Scyther lépett elő:

-         Ti csak vitatkozni tudtok!? Inkább kövessük Kenxet, annyi tapasztalattal a háta mögött csak tudhat valamit… Egyszer másnak is lehet igaza barátom. Engedd el kardod, tartogasd azt a véneknek.

A vita elcsendesült, Azarik szorítása gyengült kardja markolatán. Kenx bólintott, és meghagyta, hogy mindenki hagyja hátra lovait. A csapat elindult, hogy átverekedje magát az Örök Rózsák Kertjén… Egy kis macskaköves ösvényt követtek. A rózsák mintha utánuk néztek volna, s bódító illatuk csodálattal töltötte el a katonákat. Szentjánosbogarak repkedtek mindenfele, s rózsabokronként, egy-egy örök mécses világolt, melyeket kőbevésett angyalok őriztek. Montana leszakadt a többiektől, magában merengett, és arra jutott, hogy már legalább négy napja nem érintette habzó sör az ajkait. E filozofikus témába merülve, észre sem vette, hogy a többiek már túl mesze kerültek tőle. A felriadó vámpír kétségbeesetten próbálta éjszakai érzékei segítségével megtalálni barátait, de képességei csődöt mondtak. Kénytelen volt ösztöneire hagyatkozni, s elindult a neki tetsző úton. Kisvártatva zsákutcába futott, sövény állta útját.

            - Remek… Miért üldöz a balszerencse?! Most mehetek vissza…

Hirtelen feltámadt a szél, s egy kísértetiesen gyönyörű, és hátborzongató hang ütötte meg a vámpír fülét:

-         Montana… Itt vagyok Montana…

-         Ez meg mi lehet? (Kérdezte magától az elkóborolt)

Az egyik közeli angyalszobor életre kelt, s felé közeledett. Egy gyönyörű karcsú, göndör hajú nő lépett elő a hideg kő hallgatásából. Montana megdermedt, az angyal szépsége megbabonázta:

-         Ki vagy te? (kérdezte hitetlenkedve)

-         A nevem Liuel, e kertet őrzöm nővéreimmel.

-         Mit akarsz tőlem?

A lány elmosolyodott, és megvált testét takaró lepleitől. Érett, íves alakján kéjesen suhant végig a holdfény.

            - Adj egy csókot!

Montana nem bírt mozdulni, az életre kelt szobor pedig egyre közelebb ért. Átölelte, és a vámpír kezeit derekára tette:

-         Így jó? Tetszik hercegem?

A bűvölet alatt álló szemei fennakadtak, s halkan rebegte:

            - Nagyon jó… Nagyon jó…

            - Csokolj meg, most azonnal, és tégy asszonyoddá! Kívánlak herceg, légy az enyém!

            - Igen… Igen!

A lány hosszú haja kebleire borult ahogy előrehajolt, hogy csókot váltson Montanával. Ajkuk összeért, s a vámpír addig még sosem érzett boldogságban részesült. A csók megigézte, s látomása támadt. Egy kagyló borította tengerparton feküdt, az életadó nap lágyan melengette, s a hullámok lábát nyaldosták.

            Scyther a semmiből bukkant fel, és nekitámadt a lánynak, s az hátraesett. Montana dühödten kezet emelt a farkasra, de az elugrott előle.

-         Mégis mit művelsz? Megőrültél?

-         Hagyd őt békén! (Ordította elváltozott hangon Montana)

-         Rendben, ha teszel két lépést előre.

-         Miféle gúny céltáblájának használsz?

-         Nézz le barátom…

A harcos lábaira nézett, s lépni akart, ám azok kővé változtak. A lány felfedte igazi alakját. Fehér szárnyai fekete, csontos denevérszárnyakká változtak, hosszú barna göndör haja befeketedett, szemében tűz gyúlt, s teste összeaszalódott.

            - Hú de rút vagy! (Kiáltott Scyther)

A boszorkány felé repült, Scyther meglepetésében maga elé tartotta kezeit, s várta az elkerülhetetlent, ám az utolsó pillanatban feltűnt Kenx:

            - Amulia havagar! (Kiáltott az idős vámpír)

A boszorkányt hirtelen úgy húzta magához a föld, mint halálos beteget az ágy. Mozdulni sem bírt, csak sikítozott, és prüszkölt. Scyther megmenekült.

            - Gorru mela! (Folytatta unott hangon Kenx)

A gonosz lélek irtózatos halálsikoly mellett hamuvá porladt. Azarik, és a többiek is megérkeztek.

            - Mindenki jól van? Hol van Montana? (Kérdezte az előre túródó Belaen)

            - Persze, jól vagyunk, de Montana most kicsit elfoglalt… (Ércelődött a farkas)

            - Nagyon vicces! Kővé dermedt a lábam! (Ordítozott sértettem Montana)

A többiek csak halkan nevettek

            - Kiszabadítana valaki?

            - Talán jobb lenne, ha saját kárán okulna… (Szólt Kharon)

            - Kérlek ne! Engedjetek el! Kérlek! Nem szakadok le többet!

            - Amoden!

A varázsige nyomán Montana lábairól eltűnt a rontás, s újra járhatott.

            - Köszönöm Kenx, sokkal jobb!

            - Viszont most a nyakunkra hoztad a többi őrt! Mind felébredt!

            - Ugyan már, levágjuk őket, te meg addig porlasztgatsz!

            - Tizenhatezer lelket?

            - Heh… Futás?

            - Futás szerencsétlenek! Utánam!

Azzal futásnak eredtek Kenxet követve. Nyomukban megszámlálhatatlan boszorkány kavargott.

-         Ha bejutunk a kékrózsák kertjébe, oda már nem követhetnek!

-         Siessünk! (Kiáltott Azarik)

 A hátsók közül párakat utolért a végzet, halálsikolyuk még elkísérte a túlélőket a kékrózsák veszedelmes kertjébe…