Kiút

Kharon, és Ankileii elől vágtattak, könyörtelenül lekaszabolva minden útjukba kerülőt. Az utánuk érkezők a túlélőknek adták meg a végső kegyelmet. Annyi ember vesztette életét, hogy az egész sereg jóllakhatott a mindenfele szétspriccelő vörös vérből. Azarik, és Belaen utolérték az élen rohanókat, s a négy vámpírnagyúr most már egyesült erővel pusztította a meglepetés hatása alatt álló vámpírvadászokat.

            A dicsőségteljes roham sem tarthatott örökké, a vérben tocsogó seregnek meg kellett torpannia. Az erdő közepén egy ködös tisztás fedte fel magát. Még a vámpírszemek is alig láttak valamit a nagy szürkeségben. Ilyen látásviszonyok mellett bölcsebb volt lépésben folytatni az áthaladást. A halálszagú tisztás feketesaras talaján nehezen lépdeltek, s a sűrű, mélyen fojtogató levegőt csak nehezen fogadták be.

            - Mikor lesz már vége ennek a rémálomnak? Megfulladok!

            - Nyugalom Bákes. Nem fulladhatsz meg, hisz te vámpír vagy…

            - Igen az vagyok Carlos, de nem kellemes fuldokolni, még akkor se, ha nem halhatok meg tőle…

            Kharon csendre intette a két ifjút. A tisztás széle felől csizmák léptét hallotta. Ankileiihez fordult.

-         Tudják, hogy erre jöttünk. Megtaláltak.

-         Az nem csoda. Ahogy mi itt átvágtáztunk. Nem baj, jöjjenek csak. A köd most már nem rejt minket, esetleg ha szétoszlatnád…

-         Hát legyen.

Kharon szemei kéken világítani kezdtek, s ősi vámpírnyelven varázsigét mormolt

-         Kha avar tria vara septul, Kha avar tria vara septul!

A bűvös szavak nyomán felszállt a köd, s felfedte titkát; a vámpírokat körülvevő vadász sereget. Egy ősz öreg, díszes sólyommintás páncélban lépett a vámpírvezérekhez, s így szólt:

            - Vámpírok… Ennél bolondabbak, már nem is lehetnétek… Tudjátok egyáltalán, hogy hol vagytok?

            - Thella erdejében?

            - Pimaszságod nemességedről árulkodik. Ki vagy?

            - A nevem nem számít, Imnilius vagyok.

            - Áh… Ismert család a vámpírvilágban… Kár, hogy rossz a hírük.

            - A hír nem számít, csupán az igazság.

            - Egy etikus vámpír, megáll az ész… Bowen vagyok, ők pedig a Lélektörők. A legjobbak vagyunk, és nemsokára izzó hamuval terítjük be e földet…

            - Tudod Bowen, sohasem lehet tudni… A sors kereke kiszámíthatatlan, lehet, hogy ezúttal rajtad hajt át.

            - Hah… Orcát...

Ankileii nem hagyta, hogy az öreg befejezze mondandóját, egy vágással lecsapta annak fejét.

-         Nos? Még mindig izzó hamut láttok lelki szemeitek előtt? Vagy egy vérben fürdő öregember hulláját? Ha átengedtek életben maradtok!

Bowen fia rohamra indult, utána pedig a tömérdek ember.

-         Szóval meg akartok halni… Gyertek!

A négy vámpírnagyúr palástja denevérszárny alakot öltött s felrepítette őket a magasba, ahonnan, mint dühödt főnixmadarak csaptak le. Ismét vér öntözte Thella erdejét. A nyílpuskás vadászok azonban, messziről tökéletes gyilkosoknak bizonyultak, kilőtt karóik, és ezüstnyilaik halált repítettek az ellenséges szívekbe. Azarik felkiáltott:

            - Utánam! Ki kell jutnunk!

A vámpírok futásnak eredtek, s az erdő széle fele igyekeztek, miközben a nyilak zápora elborította az eget. Rengetegen vesztették életüket, alig harmincan harcos jutott ki az erdőből, a vámpírvadászok pedig a dühtől elvakulva tovább üldözték őket a Feketekristályok Pusztáján.

            Ankileii magához húzta Dizzyt, és így szólt:

-         Fekete palástot!

A felszólításra az összes vámpír palástjába burkolózott, és faalakot öltött. A sötétben nem lehetett megkülönböztetni az igazi fáktól Őket. A vadászok szívéből kezdte kiszorítani a dühöt a félelem. A rengeteg kopasz fa, a villámok, és a fekete felhők, mint a biztos halál hírnökei borultak fejük fölé. Ankileii palástja alatt Dizzy csendben kérdezgette a mestert:

            - Ezt meg, hogy csináltad?

            - Majd megtanítom neked is! Minden vámpír megtanulja valamikor.

            - De én nem vámpírnak születtem…

            - Nem probléma. Megtanulod. Most pszt, itt vannak.

Egy vadász meglátta, hogy az egyik fa megrezzent, akár egy didergő ember.

-         A fákban vannak! Szúrjatok a fákba! A fákba!

Alig, hogy kimondta, lilaszemű, fekete démonok ugrottak elő a kövekből, kénes füstöt húzva maguk után, szétszaggatva a vámpírvadászokat, majd visszaugrottak a kövekbe. Kharon ámulatában leeresztette köpönyegét, majd a többiek is így tettek.

-         Kik Ők? (Kérdezte)

-         Az árnyak… Elátkozott lelkek, kiket sohasem érhet fény, még a leggyengébb se. A szürkületbe is belehalhatnak… (Mondta csendben Azarik)

Az árnyak kimásztak rejtekükből, s az egyik feléjük baktatott. Görnyedt, tarajoktól, és ostornyomoktól kínzott vézna testén milliónyi tüske éktelenkedett.

-         Üdvözöllek Azarik!

-         Üdv néked Tig’hrul. El sem tudom mondani, hogy milyen hálás vagyok neked. Jól jött a segítségetek barátaim.

-         Ne nekünk köszönd. A vadászok ostobaságának… Mindenki tudja, hogy senki sem léphet be pusztánkra kinek emberi a vére, és a lelke.

-         A vénekhez igyekszünk…

-         Elkísérünk benneteket a határig, veszélyes a puszta még nektek is…

-         Köszönjük barátom…

Tig’hrul intett társainak s megindultak. Azarik mellette haladt, s mikor meggyőződött róla, hogy senki sem hallja Őket, így szólt:

-         Még mennyi idő a büntetésed?

-         Még háromszáz év…

-         Ne félj, én várni foglak.

-         Hiányzik Hydraföld, már nem is emlékszem a kastélyra… Csak a kandallóban lobogó tűz maradt meg bennem…

-         Megígérem, hogy nem változtatok rajta semmit, hogy ha majd hazatérsz, ugyanúgy fogadjon…

-         Jó vagy hozzám testvér.

-         Meg is hálálod a jóságomat. Várni foglak…

A kis csapat sziklabarlangban töltötte az éjszakát, az árnyak pedig a bejáratnál pihentek. Odabent Alexandra Kharonhoz lépett:

            - Nem is tudtam, hogy ilyen dühödt is tudsz lenni…

            - Megfontolt vagyok, de ha szükséges támadok.

            - És most szükséges volt. Köszönöm.

            - Igazán nincs mit, persze, hogy nem engedem korcsoknak, hogy megbecstelenítsenek.

            - Még a bátyámnak is elfogadható ár lett volna az a csók, de neked nem.

            - Mire célzol ezzel? ( Kharon a sötétséget bámulta)

            - Csak arra, hogy én is megtettem volna érted. (Alexandra maga felé fordította Kharon arcát)

            - Veszélyes ezekben, az időkben a kötődés…

            - Akkor mindketten veszélyben vagyunk.

Az éjben repkedő szentjánosbogarak halk zümmögése ringatta el a sokat látott harcosokat, s csókok, és ölelések szimfóniája töltötte be a rideg éj csendjét. A fekete fellegek komor homloka, most az egyszer kisimult, s gondterhelt izzadságát a földre csöpögtette…