Thella Erdeje

            Hatvanöt pár csizma taposta a kénes, fekete földet. Az átkozottak végiggázoltak a tájon, s csak lángokat, és halált hagytak maguk után. Kiszáradt, és hamuvá porladt fák lelkeit repítette a csípős szél. Életnek nyoma se volt. A maroknyi vámpír fáradhatatlanul lovagolt a vaksötétben. Nemes lovaik izmairól pergett az izzadság, sörényükből is csavarni lehetett a vizet. A vezér belátta, hogy kell egy kis pihenő. Megállj-t parancsolt, s egy leégett fogadó romjai közt húzták meg magukat.

-         Ha meg akarjuk előzni az átkozottakat, nem kerülhetjük el Thellát!

Mondta Kharon egy üszkös lépcsőmaradványnak támaszkodva.

-         Tudom, ám a kockázat így sokkal nagyobb lesz.

-         Ugyan már mester! A vámpírvadászok is jobbak, mint Mortis…

-         Vámpírvadászok? (Kérdezte Dizzy megszeppenten)

-         Igen szerelmem. Thella az egyik központjuk. Pontosabban ez egy erdő, egy mély, és titokzatos erdő, tele csapdákkal, és tapasztalt vadászokkal.

-         Pár karóval, és kardokkal hadonászó ember nem jelenthet akkora gondot…

-         Ezek nem holmi hobbi vadászok Azarik. Ebből élnek, és a legjobbak. Ám ha megtévesztjük őket, nyugodtan átkelhetünk.

-         Próba, szerencse.

-         Fél órát még pihenjetek, aztán tovább indulunk.

Dizzy kiment a romok közül, s a sötét, villámoktól feldúlt eget kémlelte. A dörgésektől, még mindig összerándult, mint ember korában.  Kék selyemszoknyáját fújta a szél, s aranyhajába is belekapott. A messziséget kémlelte, mintha várt volna valamit. Ankileii csendben derekára fonta kezeit.

-         Mi az Kedves?

-         Nagy vihar jön.

-         Félsz drága gyermek?

-         Ha velem vagy nem. Borzasztó ez a folytonos harc. Csak attól félek, hogy a következő ütközet után már nem látlak viszont. Nekem csak te vagy Ankileii! Csak te! Érted?! (Dizzy szemében összefutottak a könnyek)

Ankileii magához húzta még szorosabban a törékeny lányt, és fülébe súgta:

-         Sohasem hagylak magadra. Megígérem.

-         Annyi nemes vámpírlány és hölgy van. Én csak egy vagyok a sok közül…

-         Ilyet többet ne mondj! Miért változtattalak át?

-         Könyörületből…

-         Szerelemből! Mert megdobogtattad rég kihűlt szívemet! Kérges felszínét ismét élővé varázsoltad egyetlen pillantásoddal. Összefutnak a fellegek, villámok csapnak az anyaföldbe, kitörnek a vulkánok, és szökőár söpör végig a földön. Ezt érzem, mikor ajkunk összeforr. Emberi érzelmeket adtál egy vámpírnak, aki már elfelejtett szeretni. Nem kedvtelés vagy, hanem a szerelmem, nem játék vagy, hanem a társam, nem egy vagy a sok közül, hanem az egyetlen.

-         És mindig így lesz?

-         Mindig. Amíg lélegzek, s amíg látlak csak téged foglak szeretni. Ártatlan vagy, és oly vonzó… Életemben csak egyszer láttam nappalt, majdnem belehaltam, de részesévé váltam a fénynek. A kibírhatatlan fénynek, ami elporlaszt, ám mégis imádom! Szépsége leírhatatlan egy vámpírnak, mert sohasem élheti át. Te vagy az én nappalom. Szeretlek.

Dizzy szó nélkül megcsókolta Ankileiit, és sírva borult karjaiba. Az ifjú csendesen mosolygott, és tudta, hogy az a szeretet, amit kedvese iránt érez, sosem hunyhat ki.

-         Indulás turbékoló gerle pár! Belétek ne harapjon egy farkas! (Kiáltott Azarik)

-         Csak az állóképességed javul Azarik! A modorod nem.

-         Vicces kedvében van ma az ifjú, érzem, jót fogunk harcolni.

-         A többiek készen állnak?

-         Csak rád várunk Rómeó!

-         Akkor indulás!

A vámpírok tovább vágtáztak, s hamarosan elérték Thella határát. Az erdőszélen vadászok várták őket, s megállították a vonulókat.

            - Hova ilyen sietve uraim?

            - Fumas városába tartunk, úgy hallottam lovagi tornát rendez a király.

            - Valóban. A hölgyek is beneveznek?

            - Ők csak a kísérőink.

            - Átengedlek, de előtte ellenőriznem kell benneteket. A nagy sötétség eljötte óta mindenki úgy néz ki, mint a vámpírok.

A várakozó sereg együtt érzően nevetett a katonával.

            - A teszt egyszerű. Tudtátok, hogy a vámpírok csókja hidegebb, mint a Howarin hegyek hósapkája?

Azarik Belaenhez hajolt:

-         Ha meg akar csókolni, én megölöm.

A katona folytatta:

            - A vámpírok nem érzik egymás csókját hidegnek, de egy ember különbséget tud tenni… Ha nincs ellenetekre, elvégzem a tesztet azon a feketehajú dámán.

            - Erre semmi szükség! Biztosíthatlak, hogy emberek vagyunk. Más teszt nincs?

            - Most nem jut eszembe…

            - Ő a húgom katona. Nemes család sarja, te pedig csak egy obsitos vagy! Hogy mered?

            - Lehet, hogy csak egy obsitos vagyok, de itt én vagyok az úr!

            - Rendben. Belemegyek!

            - De Alexandra!

            - Nyugalom bátyám, ennyit még elviselek…

Azzal Alexandra leszállt lováról, és a katonához lépett. Az átkarolta, és egyre közelebb ért ajkuk. A katona hírtelen felordított. Kharon egy szempillantás alatt kettészelte, s az addig nyugalmáról, és megfontoltságáról híres vámpír, most egyáltalán nem volt önmaga. Vámpírhangján, vérben úszó vörös szemekkel kiáltott a halálra rémült vadászokra:

-         Mocskos férgek! Hogy mertek egy úri dámát meggyalázni? Pokolra veletek mind! Hallassátok a szenvedés mézédes dalát! Gyertek, és harcoljatok! Afráliai Kharon vagyok Lápgyémánt ura! Több millió ember vérét szívtam ki! Gyertek! Engem kapjatok el!

A vámpírok, és a katonák is döbbenten, megmerevedve álltak, csak Alexandra pirult el. Kharont nem érdekelte, hogy ellenfelei moccanni sem bírnak, feldarabolta mindet, kit kardjával, kit harci kaszájával. Egy perc sem telt bele, s az erdő bejáratát őrzőkből, csak véres húscafatok maradtak. Kharon dühtől tajtékozva így szólt:

            - Mehetünk tovább?

Ankileii Azarikra mosolygott:

-         Ennyit a csendes átvonulásról.

-         Hah…Én nem is akartam csendesen átvonulni!

-         Utánam vámpírok, ma vérben fogunk fürdeni!

A megfáradt katonák új erőre kaptak, s vadul vágtázva követték Ankileiit, és Kharont az erdőbe, félelmetes csatakiáltásokat, és vérszomjas ordításokat hallatva…