A merénylet

            A nap első sugarai utat törtek maguknak a hegyek feje felett, s melegen áradó fényükkel ébresztették az alvó vidéket. A tornyoktól, és gótikus ívektől díszített kastély márványpárkányos üvegablakai elől vastag posztófüggönyökkel zárták el az életadó sugarakat. Dizzy nem bírt aludni, állandóan Ankileii rövid szakállával játszott, s a vámpírmester időről-időre felébredt. Szívében egyszer sem gyúlt harag, az eszményített nő iránt, hisz tudta, fiatal, és játékos még. Legnagyobb örömére megőrizte ártatlan tisztaságát, s még nem ölt embert. A századokat taposó férfi is cirógatni kezdte a lány selymes, puha arcát, s a hatalmas bársonyágyon lustálkodó vámpírok lelkében fellángolt az eddig is parázsló szerelem. Csók csókot követett, szenvedélyük egyre csak izzott, Dizzy törékeny testét, egyre kevesebb ruha fedte. A hosszú vállakra omló szőke haj, az íves csípő, a magukat sejtető titokzatos formák mind-mind egyre jobban felkorbácsolták a vámpírmester érzelmeit. Összefonódtak, mint két szőlőinda, s szerelmük rejtve a világ szemétől, egy sötét, ódon várkastélyban kiteljesedett…

            - Carlos! Carlos merre vagy? (Kérdezte feldúltan Bákes)

            - Itt vagyok a fejed fellett. ( Mondta ásítva Carlos)

            - Örülök, hogy nem esett bajod, és túlélted az ostromot!

            - Én is örülök, hogy jól vagy!

            - Úgy vélem ezt meg kéne ünnepelnünk!

            - Most? Tudod, hogy hány óra van?

            - Úgy reggel kilenc, és tíz között járhat az idő.

            - Megőrültél! Hagyj aludni!

            - Carlos! (kiáltott Bákes miközben rángatta a társát)

            - Hagyj már!

            - Békén hagylak, ha főzöl egy ünnepi véres borjú pörköltet!

            - Ha most lenne nálam egy karó, esküszöm, hogy beléd döfném!

            - Tudod, hogy nem hagyom abba, amíg meg nem kapom!

            - Tudom… Egye fene. Gyorsan elkészítem, aztán alszom tovább.

            - Köszönöm Carlos barátom! (ujjongott Bákes)

            - De remélem tudod, hogy teljesen olyan vagy mint egy gyerek!

            - Persze. Na mikor kezded a munkát?

Carlos gúnyosan rásandított a vigyorgó Bákesre, és elkezdett főzni. Az ifjú vámpír persze, addig is anekdotázgatott, míg az idősebb főzött, s már-már az őrületbe kergette hosszan tűrő barátját, mire elkészült a fejedelmi étek. Bákes azonnal rávetette magát a pörköltre. Carlos elégedetten nyugtázta, hogy a haspók nem tud egyszerre beszélni, és enni is, s a vének nyugalmával hajtotta álomra ricsajtól zsibongó fejét. Nem is sejtette, hogy az étel alig pár óra alatt elfogy, hiába készített egy egész kondérral…

            Azarik a vér csarnokában fürdőzött, lelazította sajgó izmait, s a tömérdeknyi vérből jól is lakott. Scyther végig vele maradt, és néha belekóstolt a vámpírok által oly nagyra tartott nedűbe.

-         Mi az farkas nem ízlik az áriák eledele?

-         Dehogynem, de ha a húson folyik, azt jobban szeretem…

-         Nem bújhatsz ki a bőrödből…

-         Nem is akarok… Mit gondolsz el tudsz bánni párezer farkasemberrel napnyugtakor?

-         Pár tízezerrel is…

-         Te sem tagadhatod meg önmagad!

-         Ez az igazság.

-         Ma este már mind ölni fogunk, vagy minket ölnek meg. Ez nem rémít téged?

-         Én nem félek, neked is csak szerencséd volt, hogy hamarabb keltél fel! (Ércelődött Azarik)

-         Fogadok, ha te kelsz fel előbb ott helyben kinyuvasztasz.

-         Lehet… Bár mostanra megbántam volna.

-         Igazán?

-         Igen. De ne kérdezd, hogy miért, mert arra úgysem felelek!

Scyther elmosolyodott, és tovább kóborolt a monumentális teremben. Alexandra csendben szunnyadt vártornyában, kifárasztotta a tegnap esti küzdelem. Oly mély álom szállt rá, hogy meg sem hallotta, mikor szobája ablaka nyikorogva kinyílt, s egy fekete hajú férfi lopózott be két társával. Azok lefogták a vámpírt, mire Alexandra rémülten felébredt:

-         Kik vagytok? Mit akartok?

-         Hát meg sem ismersz drága? Tegnap este belevágtál a mellkasomba… Azóta is éget a seb!

-         Te vagy az? De hisz nappal van… Az ősi paktum szerint, míg az aranykoron uralkodik, béke van farkas és vámpír között!

-         Igen, így volt… De a hatalom azoké, akik meg tudják ragadni! Aki betartja a szabályokat, mikor csalhatna is, az vereségre ítéltetett!

-         Van merszed felrúgni az ősök törvényét?! Kutya! Őrség!

-         Csak a szavaid pazarolod bájos vámpírasszony! Már rég halottak… 

-         Tudod, hogy mi lesz veled, ha a bátyám itt talál? Darabokra tép!!!

-         Nem fog itt találni… Most végzek veled, aztán ha megtudja, hogy megöltelek, a haragtól pontatlanná, és szétszórttá válik, besétál a csapdába… Több száz magasan képzett farkasember várja majd… Ellenük még a nagy Imnilius is tehetetlen lesz!

Ezekre a szavakra, Alexandra régi ereje visszatért, és az őt lefogó két férfit olyan erővel húzta egymásnak, hogy azok koponyái összeütköztek, s betörtek. A méltóságteljes vámpírhölgy egy szempillantás alatt előhúzta még véres kardját, mely ágya végében pihent, s fölényesen a fekete farkasnak szegezte.

-         Most már egál Niebelung! Csak nem félsz Alexandra Imniliustol atyád gyilkosától?!

-         Gyűlölöm, ha így hívnak! Megölted a harcosaimat, megölted apámat, de a szerencse most nekem kedvez…

Azzal Niebelung letépte a függönyöket, s a nap égető fénye befedte a vámpírhölgyet. Az füstölni, és sikítozni kezdett, megszédült, kiesett az ablakon, és a bozótos felé zuhant. A tövisek között már az árnyékok birodalmában találta magát, ám többet nem szólalt meg. Mély hallgatását azonnal meghallotta testvére. Niebelung győzelmi vonyítást hallatott, mire mindenki felkelt, ám mire felértek a vártoronyba a támadónak, s Ankileii húgának hűlt helye volt. Az ifjú mester látva az elszórt hamudarabokat éktelen haragra gerjedt, s máris nekiállt készülődni, nem pihent tovább. A többiek nyugtatták, és próbálták meggyőzni, hogy még nem nyerte vissza az erejét, pihennie kell, de az fájdalmában képtelen volt az őt körülvevő világra koncentrálni. Lesietett a sötét urak pincéjébe, felnyitotta atyja sírkamráját, s az Imniliusok szent kardját vette magához. A kard nevének puszta hallatán is megrémültek a farkasok, mert ez volt a vérhold penge, mely elevenen égette el azon áldozatait, kiket megsebzett.

-         Ankileii, még messze az est, addig nem tehetsz semmit!

-         Hagyj békén Kharon! Kishúgom halott. Atyám szeme fénye volt, és megígértem, hogy vigyázok rá. Kudarcom ivadékaim kudarca lesz, s egy halhatatlan ki elvesztette becsületét, szánalmasabb a világ összes férgénél!

-         Nyugodj meg, azzal nem hozod vissza, ha őrült módjára a bozótosba veted magad! Hát nem látod? Pont ezt akarják elérni! Össze kell szedned magad! Te vezetsz minket!

-         Az eszem tudja, hogy igazat beszélsz, de a szívem tombol! Lerombolták atyám emlékének utolsó maradványát! Egyedül maradtam!

-         Egyedül? Hát nem áll melletted a két legnagyobb vámpírúr? Hát nem áll melletted egy szerető kedves? Hát nem állnak melletted tanítványaid, katonáid? Mikor rád néztem, mindig édesapádat láttam visszaköszönni a szemeidben, s mikor harcoltál valamiért, az ő szavait hallottam. Benned van ő most is, s amíg egy Imniliusban is buzog a forró vér, addig atyád tovább él! Légy méltóvá Valatal hagyatékára!

-         Köszönöm barátom!

Ankileii Kharon vállaira borult, az pedig átkarolta.

-         A parancsodra várunk mester!

-         Küldjétek ki a Napgyilkosokat! Mindet!

-         Látod, most ismét atyádat hallom! (mosolygott Kharon)

-         Küldjétek őket a legközelebbi városaimba! Harcba hívom birodalmam déli helytartóit is!

-         És mind válaszolnak majd hívásodra! A Napgyilkosokat fény nem bánthatja, félelem nem rettentheti, gyorsabbak a szélnél, szavuk hallatán pedig minden vámpírurad tudja majd, hogy mily nagy a baj, s hogy-hogy szorít az idő…

Azzal Kharon elhagyta a pincét, és kiadta Ankileii parancsát. Az ifjú vámpír még utoljára megsimogatta elődei sírját, majd követte Kharont, fel a márványlépcsőkön…