Átváltozások

            A hollófekete éjben vadul vágtázó lovak prüszkölése, s a kocsikerekek nyikorgó hangja töltötte meg az éjszaka csendjének serlegét. Hargos csendesen figyelte a vele szemben ülő Kharont. A vámpírúr vállig érő fekete haján pont úgy játszott a holdfény, mint mikor a világosság a tavak tükrén táncol. Hargos erőt vett magán, és megszólította Kharont:

            - Köszönöm a segítséget Uram! Önök nélkül már biztosan csak egy rakás izzó hamukupac lennék!

            - Meglehet. Forrófejűséged ifjú korodról árulkodik.

            - Vámpírként most élem a harmadik évemet.

            - Oh. Ez meg is látszott. A jövőben óvatosabbnak kell lenned. Nagyon nagy bajt okozhattál volna!

            - Tudom. Sajnálom, de mikor az a szájhős becsmérelte Azarik nagymestert akkor én…

            - Igen. Láttam. Erény a bátorság, és a vének tisztelete, de ezeket az elemeket úgy kell kombinálnod, hogy közben szemmel tartod minden vámpír érdekét.

Hargos bólintott, s ismét elhallgattak az utazók. Ankileii kocsijában a lány kezdett jobban lenni. A mélyvölgyi lilakikerics magjaiból nyert gyógyír megnyugtatta, és csillapította fájdalmát.

-         Most jobban van, de túl sok vért vesztett te is tudod!

-         Túl fogja élni! Erős lány!

-         Kérlek Ankileii, csak kolonc a nyakunkon, add a harcosoknak!

-         Ezt többet meg ne halljam! Ő különleges!

-         Akkor tedd vámpírrá! Csak csinálj már vele valamit!

-         Oh Montana! Hát nem látod, hogy fontos nekem!

-         Látom, de veszélybe sodrod a tekintélyedet, ha nem ölöd meg, vagy nem változtatod át!

-         Ahogy így elnézem szegényt, muszáj lesz átváltoztatnom.

-         Akkor csináld, szólok a kocsisnak.

Azzal a hintókaraván megállt, Ankileii pedig karjaiba vette a lányt, s egy kis domb tetején, egy tölgyfa tövébe fektette. Fölé hajolt, és így szólt:

-         Kérlek, bocsáss meg nekem! Sajnálom ami veled történt! Sok vért vesztettél, és meg fogsz halni, ha nem segítek rajtad.

-         Kérlek, segíts…

-          Nem olyan egyszerű. Én vámpír vagyok, és csak akkor maradhatsz életben, ha átváltoztatlak! De ez az élet csupán fél élet. Örökké élsz, és mindennap elveszítesz egy darabkát a régi önmagadból, mígnem csak a kongó üresség marad. Hagyhatlak tisztességben meghalni, vagy örök életet adhatok neked. Te választasz…

A lány összeszedte maradék erejét, és így válaszolt:

            - Nem bánom ami történt. Hiszek a sorsban, és hiszek abban is, hogy vámpírként kell majd élnem. De ha átváltozom egy ismeretlen világba lépek, ahol nem ismerek senkit, és senki sem vigyáz majd rám…

            - Én majd gondodat viselem! Megígérem.

A lány halványan elmosolyodott és magához húzta Ankileiit. A teljes csöndben csak a csordogáló forró vér hangját lehetett hallani. A kocsik vártak, s a vámpírurak türelmetlenkedtek.

            - Hol van Ankileii?

            - Ne nézz rám Azarik! Én sem tudom!

            - Montana mond csak, miért állt meg a mestered?

            - Majd személyesen elmondja, én nem tartom a hátamat senkiért!

            - Mégis mit csinál?

            - Jobb ha nem tudjátok… Jobb ha nem tudjátok.

Ankileii egymagában állt a dombon és az ezüsthold néma énekét hallgatta, míg a leány a tölgy tövében szunnyadt. Neszt hallott, s mikor megfordult egy homályba burkolózott alak állt mögötte.

-         Szép ma a telihold.

-         Ki vagy te?

-         Lényegtelen. Az a fontos, hogy egy a célunk! A farkasok hadseregbe tömörülnek, és a következő holdtölte előtt lecsapnak. Meg kell állítanunk őket.

-         Nem érzem, hogy vámpír lennél! Miért segítenél nekünk?

Ankileii gyanakodva előhúzta díszes ezüstkardját.

-         Semmi szükség erre! Mondtam már közös a célunk.

A hold megvilágította az alakot, s egy szürke, kék szemű farkasember körvonalai keltek életre az éjszakában.

            - Vissza farkas!

            - Nem kell ellenségesnek lenned! Pont te Ankileii, te, aki mindig hitted, hogy egyensúlynak kell lennie a két faj között… Csalódást okozol!

            - Talán mert most nem miattam, hanem a vér szagára jöttél ide! A lány az enyém!

            - Dehogy kell nekem a prédád! De nem tépem már sokáig a számat, fontos hírem van neked!

            - Beszélj!

            - Birtokodat holnap este támadás éri, húgod ellen pedig merénylet készül!

            - Miért bízzak benned?

            - Miért bízz a vámpírjaidban? A farkasok hadát a bátyám vezeti. Elpusztít mindannyitokat, és felborítja az egyensúlyt. Akármelyik faj uralja a világot, a föld sorsa csak a pusztulás lehet. Az embereknek kell uralkodniuk.

            - Bölcs vagy ahhoz képest, hogy Warraf vére vagy!

A következő pillanatban Azarik dühödten lökte a földre a farkast, és le is szúrta volna, ha az nem gurul el a támadás elől.

            - Azarik hagyd!

            - Most már elég Ankileii! Átváltoztatsz egy halandót, mikor fontos ügyben járunk, és most farkasokkal beszélgetsz! Ő az én prédám!

            - Nagy és félelmetes Azarik, alig várom, hogy széttépjelek! (hörögte a farkas)

            - Véged van te korcs!

Azzal egymásnak estek, a szürkefarkas beleharapott a vámpír vállába, a vámpírúr pedig arcon karmolta támadóját. A farkas futásnak eredt, Azarik meg utána. Ankileii próbálta tartóztatni, de nem tudta. Az éj sötétje elnyelte mindkettejüket. A hintónál a többi vámpír kérdezősködött, de végül mind belátták, hogy idő híján Azarik nélkül kell folytatniuk az utat, mert ha itt éri őket a hajnal mind meghalnak. Mielőtt azonban elindultak volna, az ifjú mester bemutatta családja legújabb tagját: Dizzyt a vámpírlányt.  A harcosok ellenérzéssel tovább indultak a Moreg barlangok felé, ahonnan már csak pár mérföldre terült el az Imnilius birtok.

-         Nincs kiút farkas! (Kiáltott fel Azarik fölényesen mikor a szürke egy szakadék szélén megtorpant)

-         Ha így kell lennie… Hát végzek veled!

-         Mégis kinek képzeled magad, hogy szembeszegülsz a nagy Azarikkal?

-         Syyl wah krah wru harg-nak hívnak saját nyelvemen, de neked Scyther vagyok.

-         Így is jó. Készülj a halálra veszett korcs!

Azarik hatalmas pallósával támadta a farkast, aki nehézkesen tért ki a támadások elől. Egy sziklának feszült, majd lendületet vett, és a vámpírra vetette magát. Az átszúrta áldozatát ezüstkardjával, miközben Scyther ismét belemélyesztette borotvaéles fogait. A könyörtelen küzdelemben mindketten elvesztették egyensúlyukat, s egymásba gabalyodva a végtelen szakadék mélye felé zuhantak. Keserves ordításaikat csak pár kuvik hallhatta…