Rufal faluja

            A fekete hintók az örök sötétség erdejébe hajtottak, s ott várták meg, míg a nap ártó sugarai búcsút intenek a magas hegyeknek. Alkonyodott mikor Kharon a tűnődő Ankileiihez lépett:

            - Nagyon bátran viselkedtél a tanács előtt. Ahhoz képest, hogy csak százkét éves vagy, bölcsebbnek mutatkoztál. Ha a farkasok szervezkednek, minden vámpírúrra szükségünk lesz. Évek óta nem írtjuk őket, ki tudja hányan vannak.

            - Úgy érzem, még épp időben térünk haza, ha lerövidítjük utunkat. Rufal falujától már alig húsz mérföld a birtokomig. Át kell vágnunk rajta.

            - Az-az embereké, s ha ott bármelyik vámpír is gyilkol, a farkasok mellett, lesz egy új ellenségünk is…

            - Tudom, ezért kell gyorsan áthaladnunk.

            - Kövekkel, és sárral dobálják majd hintóinkat, harcosaink pedig nem oly hidegvérűek mint mi. Bosszút akarnak majd állni.

            - Meglehet, de ha nem érünk időben a bozótosba, birtokomat lerombolják, s családom otthon maradt tagjait lemészárolják.

            - Induljunk hát.

A küldöttség így Rufal faluja felé vette az irányt. Azarik mormogott valamit, de nem tett szemrehányást. Az éjfekete kocsik nesztelenül hajtottak végig a falu szűk utcáin. A balszerencse, azonban nem kerülte el a vámpírokat. Kharon kocsijának kereke eltört, s míg a javítás folyt, pár vámpír elkalandozott. Montana a közeli Fekete Medve kocsmába tért be. Igyekezett minél emberibbnek látszani.

            - Hé kocsmáros! Adjon a legjobb söréből 4 korsót!

            - A barátai is nemsokára itt lesznek?

            - Lehet… Igaza van, legyen nyolc korsó!

A kocsmáros kissé gyanakodva töltötte ki z italt, ám miután Montana végzett az első kettővel, minden gyanúja elszállt, elvégre egy vámpír nem iszik sört, mert nem érzi az ízét. Azt még meg kell említeni, hogy ez a hiedelem igaz, ám Montana esetében kivételről van szó. Pár perc múlva Azarik, és Ankileii is betértek, s Montana mellé telepedtek. Csendesen beszélgettek, mikor egy részeges katona felállt az asztalra, s mesélni kezdte hőstetteit:

            - Hét napja bolyongtunk az örök sötétség erdejében fivéremmel, a hatalmas vámpír nyomában.

Montana Ankileiihez fordult:

-         Ez érdekes lesz. Micsoda vámpírvadász…

A katona folytatta:

            -  Hirtelen ezernyi denevér szállt fel a barlang szájából, s öcsémre támadtak, majd egy helyre repültek, s alakot öltöttek. S akkor megláttam őt. A hatalmas vámpírurat: Azarikot.

A fent említett kiöntötte a sörét, s az aranysárga nedű végigfolyt a tölgyfaasztalon.

            - Órákig küzdöttem vele, míg testvérem a földön szenvedett sebeitől. A legkülönbözőbb trükkjeit vetette be ellenem, ám végül arcon vágtam, a földre rogyott, és aranykarómmal átszúrtam a szívét. Az összes holló szerterepült halálsikolyára!

            A kocsma népe ujjongani kezdett, Azarik sápadt arca pedig kezdett vörösödni. Montana hangosan nevetett, Ankileii pedig csendben vigyorgott. A hangzavart egy felháborodott hang csitította el:

            - Ez hazugság! Azarik nagymester az erőben végzett minden vámpírvadásszal, mind a hússzal! Te pedig csak egy arcátlan csaló vagy!

            - Hogy merészelsz hazugsággal vádolni?! Ki vagy te?

            - A nevem Hargos, és tudom, hogy hazudsz!

            - Csak nem ott voltál mikor harcoltam?

            - De bizony, hogy ott voltam!

            - A vámpírvadászok halottak, így nem lehetsz más, mint egy vérszívó!

            - Nem, nem… Dehogy! Ugyan már!

            - Részeg vagyok, de arra emlékszem, hogy Azarikot nagymesternek hívtad! Te mocskos vámpír!

            A kocsma népe Hargos felé indult, hogy megöljék, ő pedig kivillantotta éles fogait, s hangosan üvöltött ellenségeire.

            - Most mi jövünk barátaim. Azarik kérlek… Nagy itt a világosság…

            - Ez a kedvenc részem!

Azzal Azarik teleszívta tüdejét, s oly hatalmas erővel fújta ki a fagyossá vált levegőt, hogy minden fény kialudt a kocsmában. Montana Hargaroshoz repült, s kivitte, míg az emberek egymást ölték a sötétben. Ankileii, és Azarik elegánsan távoztak. Mikor kiléptek az ajtón, egy lány szaladt Ankileiinek véletlenül. Szemük találkozott, s azt a pillanatot mindketten örökre megjegyezték. Egyikük sem bírt mozdulni. Észre sem vették mikor a részeg katona kirontott egy éles karddal a kezében, s átszúrta a megszeppenteket. A lány egy hangot sem adott ki, de arca elváltozott a fájdalomtól. Ankileii szemében tűz gyúlt, megfogta a katona kardját, kihúzta a lányból, s mérgében lecsapta vele a támadó fejét. A lány haldoklott.

-         Gyere már Ankileii! Hagyd a lányt!

-         Nem! Magunkkal visszük!

-         Megőrültél? Ilyen helyzetben nem engedheted meg magadnak ezt a luxust!

-         Magammal viszem őt, ha tetszik, ha nem! Miattam érte a halálos szúrás!

-         Csak egy ember! Hagyd már!

-         Azarik! Magammal viszem!

-         Nem lesz ennek jó vége! Siessetek.

A vámpírhintók szinte szálltak, úgy hajtották őket a kocsisok, Hargos álmélkodva ült Kharon mellett, a lány pedig eszméletlenül pihent Ankileii mellkasán.

            - Mély a seb barátom! Nem éli meg a holnapot!

            - Muszály életben maradnia!

            - Mégis miért? Mit látsz benne?

            - Elég Montana! Inkább adj gyógyírt! Ott van az ülésed alatt.

Ankileii egész este ápolta a lányt, az néha magához tért, majd újra elájult, a kocsik pedig sebesen robogtak a bozótos felé…

            A távolodó vámpírokat egy szürke hajú, szakállas, kékszemű, robosztus alak figyelte az egyik háztetőről. Ruhája tépett volt, mellkasába pedig egy „S” betűt véstek. A telihold fényénél farkas ordítást söpört végig a falun, s a szél az utazók után vitte a szürke ember szavait: